Színház szobafogságban
Epizódok a Dohány utcai lakásszínház (1972-76) történetéből
2017. november 21 – 2018. január 12
Megnyitó: 2017. november 21, 18h
2018. január 13, szombat, 18 óra: Ascher Tamás rendező tárlatvezetése
A hatvanas-hetvenes évek Budapestjének ellenkulturális közegében működő Dohány utcai lakásszínház sokak számára városi legendákból, fényképekről, írásokból ismert – másodkézből, töredékesen. A leginkább spontán, alkalomról alkalomra változó előadások fotografikus rögzítése lehet az egyetlen, ami „képet ad” ezekről az eseményekről, helyszínekről és a résztvevőkről – tudva, hogy ez szükségszerű konfliktusban áll a rögzítettségtől távol maradni szándékozó alkotói magatartással. Az előadásokat megörökítő fotográfusok attitűdje nem a kívülálló megfigyelőé – e szabadsághiányos közegben ez nem is lett volna fenntartható –, mindannyian barátok, résztvevők, a „második nyilvánosság szereplői”.
A Trapéz galéria kiállítása a Budapesten 1972 és 1976 között működő színházi kísérlet történetéből emel ki epizódokat, figyelmét elsősorban a tér, valamint a szabadság és ennek hiánya összefüggéseire irányítva. A diktatúra által kontroll alatt tartott köztér zártságával szemben a személyes tér, a lakás kínálhatott, ha nem is teljesen szabad, de az alkotásra, a színházi formák, így a nézőtér és a színpad viszonyának újragondolására alkalmas köztes teret. Kint és bent feszültsége, a kényszer szülte lehetőség még nem a szabadság, de olykor nagyon hasonlónak mutatkozik ahhoz.
A kiállítás nem kronologikus: előre-hátra lépdel az időben, de kereteit az első terem két tablója jelöli ki. A skanzen gyilkosai című 1972-es előadás jelentette a társulat korábbi formájának, a Kassák Ház Stúdiónak végét; a 14. kerületi tanács betiltotta az előadást és felfüggesztette a társulat működését. A dramaturgiailag pontosan felépített, de átfogó történetet nem kínáló előadásban szituációk követték egymást és fedtek egymásra, a tablószerűen megjelenő képek a színjátszás hagyományos formáit (a skanzent) felmondó, a hétköznapi élet eseményeit bevonó játékká szerveződtek.
Az időkeret másik pontja az 1976-os kivándorlás, az alapító ekkor hagyták el az országot. A lakásnál és a Ferihegyi repülőtéren is családtagok, barátok búcsúztatták őket, számosan, ez utolsó hazai előadás közönségéül szegődve.
1972-re a nyilvános játszóhelyek elérhetetlenné váltak a Halász Péter, Koós Anna és Breznyik Péter alapította színházi együttes számára. Tevékenységük folytatására két lehetőség kínálkozott: vagy a magánlakás (Halász és Koós Dohány utcai lakása) vagy, kisebb részben, a természet (napokra a Szentendrei-sziget vagy a balatonboglári kápolna és környéke) vált játszóhelyükké, így kerülhettek a hivatalos szervek vizsgálati terepétől kijjebb.
A kiállítás sokat inspirálódott a Betlehemi gyerekgyilkos című előadás képeiből, elsősorban is azokból, amelyek a játszók és a nézők terének felcserélését ábrázolják. A belső tér hátsó falára felnagyított kép (Donáth Péter fotója) az 1972 és 1976 közötti időszak egyetlen nyilvános fellépésén készült a Deák téri Állami Könyvterjesztő Vállalt könyvtárában. A történetet kívülről, üvegfal mögül szemlélő közönség a galéria faláról most a kortárs kiállításlátogatókat követi figyelemmel. A mi színpadunk a kiállítótér, előadásunk a képről képre járás folyamata, a paravánok közti bolyongás, vissza-visszatérés. Nézőknek hisszük magunkat pedig a kép vagy akár az utcán elhaladók pozíciójából előadók vagyunk, megfigyelt megfigyelők.
Kiállítás installáció: Katarina Sevic.