"És mennyire benne van korunk egész tragédiája is"
Trapp Dominika kiállítása
2016. június 23 - 2016. szeptember 13.
///
Gallery Weekend Budapest 2016
2016. szeptember 9., 20 h: Asarotos Oikos / Felsöpretlen padló/ Trapp Dominika performansza
2016. szeptember 11., 18 h: Páldi Lívia tárlatvezetése
///
Világvégét élünk át épp. Ha nem is a világ végét, de egy világ végét: a létformánk feszíti szét planetáris korlátait.1
Az emberi tevékenység következtében a Föld ökoszisztémájában végbemenő folyamatok — a klímaváltozás, az emelkedő tengerszint, a fajok migrációja és kihalásuk gyorsuló üteme — egy új földtörténeti korszak bevezetését sürgetik. Az új korszak kihívásaival való szembenézésre tett kísérletek nem adnak bizakodásra okot, és ha nem leszünk képesek meghaladni károkozó paradigmáinkat, visszafordíthatatlanul töredezni kezdünk majd a barbarizálódás, az örökös válság és az ökológiai összeomlás felé.2
Korábban sosem tapasztalt léptékű és minőségű világégés okozói és elszenvedői vagyunk, ami részben magyarázatot ad zavart fellépésünkre. Honnan is tudhatnánk, miként kell viselkednünk egy olyan globális méretű fizikai és metafizikai katasztrófa előszobájában, amely egyszerre felfoghatatlan és elkerülhetetlen, már és még nem történik?3 Új konceptuális keretrendszert kell kidolgoznunk, hogy egyáltalán névvel illethessük az ökológiai változásokat elszenvedő ember lelkiállapotait: “öko-bénultság”-unk következtében “öko-szorongás” lesz úrrá rajtunk, míg végül teljesen felemészti tetterőnket a “global dread”,4 a rettegés a jövőtől, amely terror és kilátástalan szomorúság elegyével terhes. Azoknak a csoportját, akik mindezt elhiszik — hiszen jól tudjuk, sokan kételkednek a tudományos előrejelzésekben: eszköztelen választók és potens politikusok egyaránt —, illetve ha hiszik, ha nem, elszenvedik, három csoportra osztja fel Jodi Dean politikafilozófus: áldozatokra, megfigyelőkre, és túlélőkre.3 Az áldozatok, akik a legkitettebb területek lakosai: menekültek. Többségük olyan országokból menekül, amelyek fejletlen gazdaságuk okán egyáltalán nem felelősek a klímaváltozásért, hiszen károsanyag-kibocsátásuk nem számottevő. Dean a megfigyelők közé sorolja többek között a tudósokat, akik, operatív hatalmuk nem lévén, szintén tehetetlenek, és depresszív előrejelzéseik már-már szubzsánert képeznek a klímaváltozásról szóló írások műfajában. Ugyancsak ebbe a csoportba sorolhatjuk magunkat, az európai kontinens lakóit, akik egyelőre csupán a hőségnapok számának növekedését, enyhébb teleket és helyenként az elsivatagosodás jeleit figyelhetjük meg.5 Az elmúlt években tapasztalható migrációs tendenciákat tekintve, azonban önámítás lenne kijelentenünk, hogy van még időnk a felkészülésre: az eddig csak híradásokból ismert, távolban szenvedők most már az ajtónkon kopogtatnak, többezer kilométerről érkeznek hozzánk a feltartóztathatatlan ökológiai változások nyomán gerjedő társadalmi feszültségektől űzve. A megfigyelők csoportján belül külön alcsoportot alkotnak azok, akik számára a vészterhes levegő egyszerre dús és fojtogató: teoretikusokat és művészeket igéz meg civilizációnk végének lehetősége, a melankólius “veszteség-előtti” állapot; s míg akadémiák bástyáitól, galériák falaitól védett kiváltságos terekben versengenek különféle pre- és posztapokaliptikus, transz- és poszthumán koncepciók, a korszak, még, nem hivatalos elnevezése “anthropocene”-né használódik — félő, előbb megy ki a divatból, mint hogy a valóságban eszkalálódna.
A kiállítás ebben a szellemi klímaváltozásban kíván egy hangsúlyozottan regionális áramlatot felmutatni: Magyarország, az európai országok közül az éghajlatváltozást leginkább megszenvedő régió tagja és a Közel-Keletről induló migrációs hullám tranzitországa, ám a művészeti közbeszédet mégsem dominálja az éghajlatváltozás témaköre — ahogy a politikait sem.
A változásoknak egyszerre állunk a perifériáján illetve kerülünk ideiglenesen a középpontjába, és én e sajátos téri helyzetben kísérlem meg kijelölni a művész helyét, és felmérni a kompetenciáit. Mindehhez egy félig-meddig elfeledett magyar festőművész, Farkas István életművéből merítek inspirációt, aki egy szintén vészterhes korszakban festette baljóslatú éber álmokhoz hasonlatos műveit. A kiállításon látható képek a Szirakúzai bolond, a Zöld és fekete illetve a Hullám című festmények parafrázisai. Az appropriált tájelemeket már nem egy történelmi jelentőségű katasztrófa előszele zilálja fenyegetővé, inkább egy földtörténeti léptékű ökológiai összeomlás ábrázolásaivá minősülnek át.
“A festő érzi a tragédiát és tudja, hogy hiába minden, nincs segítség. De azért, fanatikus hittel mindig újrakezdi. Talán maga sem tudja, mennyire benne van, testestől-lelkestől, képeiben. És mennyire benne van korunk egész tragédiája is.” — Nyilas-Kolb Jenő Farkas Istvánról, 1935-ben.6