F O T O G R Á F I A
A retusőr
Fátyol Viola és Nemes Anna kiállítása
Kurátor: Mélyi József
2015. november 3. - 2015. december 4.
A kiállítás gondolata Zolnay Pál 1972-ben készült Fotográfia (a forgatás idején: A retusőr) című filmje alapján keletkezett. A filmben két fiatal férfi, egy fotós és egy retusőr, egy Pesten eltöltött szilveszteren született ötlet nyomán együtt indul vidékre. Egy faluban járják a házakat, szolgáltatásaikat kínálva: portrét készítenek az ott lakókról vagy kijavítják a régi fotókat. Hamarosan kiderül, hogy az emberek többsége nem a fotós által leképezett nyers valóságot, hanem inkább a retusőr munkáját, a módosított, idealizált képet kívánja látni. A fényképezések során folytatott beszélgetésekből, a fotókhoz kapcsolódó emlékekből időközben egy-egy család története, egy-egy ember személyes tragédiája bontakozik ki – a képalkotók mindezzel döbbenten és látszólag eszköztelenül szembesülnek.
A Fotográfia (A retusőr) című kiállítás középpontjában mai képalkotók állnak; két fiatal nő, egy fotográfus és egy festő Budapesten keresi a valóság megragadásának eszköz-lehetőségeit. A két művész korábban nem ismerte egymást; a projekt a kurátori ötletből kiindulva több találkozás, beszélgetés nyomán formálódott. Fátyol Viola és Nemes Anna kettős-önportréi egyszerre személyes lenyomatok és a valóság megközelítésének személytelen vizsgálatai.
A fotográfiai portré az időből kiemelt pillanatot rögzíti, egy adott viszonyrendszert örökít meg, amelynek beállítottságáról, valóságáról, igazságáról vagy hazugságáról a néző, a rögzítés utókora ítélhet. A festői kettős portré, amelyen a két arc egymásba úsztatva jelenik meg, a pillanatnyi képekből az idő terhétől megszabadított arcmást teremt. A képek nem idealizálnak, nem szolgálnak ki senkit. Identitás-lehetőségeket mutatnak fel, amelyek között megjelennek a gyermekkori vágyott szerepek (Szűz Mária, illetve a néger énekesnő), a szerepekhez, maszkokhoz kapcsolódó biztonságérzetek és félelmek, a tiszta arc és a torzkép, az azonosság és az idegenség – s mindezen átszűrve a látás és a látottság kérdései. A filmben a fotós és a retusőr arca többször tükröződve, vagy ablakon át láttatva jelenik meg, a tükröt és a félig áttetsző réteget ebben az esetben a fotó és a festmény felülete alkotja.
A Fotográfia egyszerre dokumentum és fikció, szétszálazhatatlanul összekeveredik benne a mozgó- és az állókép, az énekelt vers, az elbeszélt történet és a korszak Magyarországának pillanatnyi lenyomata. A kiállítás hasonló módon teremt összetett kapcsolatot a különböző idő- és valóságrétegek, illetve műfajok vagy reprezentációs módok között. A legfontosabb azonban az alkotók kapcsolata: az együttműködés lehetősége, a fotó és a festmény közti összefüggések meglétének és feltárhatóságának problémája. Mintha az egymást tükröző, egymásba átjátszó portrékon keresztül a festő és a fotográfus egymásnak tennék fel az alapvető kérdést: lehetséges-e még képalkotói eszközökkel felmutatni, tükrözni vagy alakítani a mediatizált, így egyre több fénytörésben egyre bonyolultabbnak látszó, ugyanakkor egyre közvetlenebbül ránk nehezedő valóságot?